Sokan kérdezték, hogy mi történt, miért jöttem ki, hogy indultam el, mik voltak a nehézségek... itt egy (jaj, hadd legyek száraz zsurnaliszta) "hiánypótló írás" (amiből még csak kiscsilliárd van az internyeten), miért jöttem ide.

Hogy miért hagytam el Magyarországot? Szerintem ezt a választ már hallottátok, nem is egyszer. Nem voltam munkanélküli, nem voltak rossz kilátásaim, nem volt lakáshitelem… egyszerűen meguntam, ami Magyarországon zajlik, és szerettem volna megalapozni a jövőmet, mind szakmailag, mind anyagilag. Úgyhogy 2013.július 21 – én, egy unalmas buszúton úgy döntöttem, én most elküldöm a jelentkezésem néhány ír cégnek, lesz, ami lesz alapon. ÉS hogy miért Írország? Nem vagyok kifejezetten angolos, sőt, a második nyelvem a német. Nem szeretem az esőt, a whiskyt sem, és soha nem voltam az országban korábban. Hogy akkor miért? A dolog drámaian egyszerű, és kicsit gyerekes: kiskoromban (úgy 6-9 évesen) láttam pár mesét és filmet, amiben koboldok voltak, és Írországban játszódtak. Ez annyira elvarázsolt, hogy megfogadtam anyukámnak, én még itt fogok élni egyszer. Elég makacs gyerek lévén, amit megfogadok, azt meg is teszem, így ő nem is igazán volt meglepve, mikor bejelentettem, hogy (könnyesnek nem mondható) búcsút veszek kis hazánktól. Mellesleg, itt voltak már ismerősök is, szóval, nem mentem a „vakvilágba”. Bevallom, nem gondoltam, hogy egyszer is meg fog csörrenni a telefonom, azt hallottam, hogy külföldről lehetetlen szinte állást kapni, csak ha ott vagyok helyben, akkor vesznek emberszámba. Ráadásul itt, Magyarországon a szakmám eléggé „tömegszakma” (Recruiter vagyok), így kételkedtem, hogy bárkinek is az angolt csak 3. nyelveként beszélő, az ír Mtk.-t hírből sem ismerő Recruiter kellene. Tévedtem. Az elkövetkező 2 hétben szinte naponta csörrent meg a telefonom, és 6 cégnél voltam utolsó körös interjún (Skype-on vagy telefonon bonyolítottuk mindegyiket). Azért értek különös kérdések már az első beszélgetések során is, amiket később is megkaptam, mint például: ismerem-e a számítógépet, használtam-e már (IT Recruiter vagyok egyébként, informatikusokat toborzok, szóval, a kérdés eléggé ledöbbentett, főleg, hogy előtte a webprogramozásról beszélgettünk), illetve, India mely tartományából származom (fehér bőröm és vörös hajam eléggé tipikus indiai, illetve a CV-mben szereplő „EU citizenship” is gyanakvásra adhat okot). Az ilyeneken mondjuk csak nevettem, a lényeg, hogy a végén egy piacvezető IT cég ajánlatát fogadtam el, határozott idejű szerződéssel dolgoztam ott IT Recruiterként 6 hónapot.

2013. szeptember elején vágtam neki a nagy kalandnak, és barátoknál laktam úgy 5-6 hétig, míg mindent el nem intéztem, ők sokat segítettek nekem. Mindennek ellenére életemben még soha nem éreztem magam ennyire elanyátlanodva, pedig mindig önálló, nagyszájú, talpraesett lánynak mondtak és annak vallom magam. Azonban mikor nem tudod, hogy amit kérdeznek tőled, eszik-e vagy isszák, írül, vagy angolul van a kérdés, akkor eléggé el tud bizonytalanodni az ember. Az első hetekben rájöttem, hogy bár tárgyalási szintű az angolom, az itt semmit se ér, az ír angol egy külön állatfaj. Irtózatosan féltem, hogy fogok így dolgozni, hiszen abból élek, hogy beszélek, de aztán belerázódtam, csak az első 3-4 hónap volt irtó kemény. Szerencsére, ahogy én nem értettem az ő angoljukat, ők sem értették az enyémet, így volt sokszor nagy mosolygás, mert csak remélni mertük, hogy ami elhangzott, nem kérdés volt… Szerencsére alapvetően nemzetközi piacról kellett jelölteket vadásznom, így az ír akcentus nem okozott gondot.

Nem hazudok, jó párszor eltörött a mécses, kiborultam, kiszívott szivacsként mentem haza, és hiányoztak a barátaim, de tudtam, ez majd elmúlik. Közben ugye papírok ügyintézése, lakáskeresés leszívta minden maradék energiámat, még szusszanni sem volt időm, és el is telt 2 hónap. A lakás bérlése egyébként hihetetlen könnyen ment nekem: belefutottam egy hirdetésbe, amit először kamunak néztem, annyira szupernek és olcsónak tűnt. Felhívtam a céget, aki hirdette, mondták, legyek ott 3 órán belül, kérdezték, van-e munkám, és mikor megmondtam, hogy hol dolgozom, és mit csinálok, egyből kiadták nekem. Másikat meg sem néztem, de hallottam rémtörténeteket az itteni körülményekről (koszos lakások, penészes falak, szörnyű szigetelés, papírvékony falak: ezt tanúsíthatom). Sokan panaszkodnak az eső miatt, de itt délen véleményem szerint nem olyan rossz, most már nem is emlékszem, mikor esett utoljára, múlt hétvégén le is égtem (OK, ez nem túl nagy teljesítmény, egy bazinagy ózonlyukkal felettünk, ráadásul az én hipózott famentes rajzlap-bőrszínemmel az lenne a challenge, hogy ne égjek le). Mondjuk, mikor az árvíz betört a lakásomba, mert a sok eső miatt felduzzadt a folyó, akkor annyira nem volt természetes a mosolyom, de inkább élménynek fogtam fel. Mikor máskor látnék egyébként a főutcán kenuzó, és cápajelmezben úszó embereket? Mivel pont ősszel-télen érkeztem, nem buzgott bennem a vágy, hogy esőben, ködben, hidegben bejárjam az országot, de most, hogy másik cégnél vagyok, immár újra ügynökségi oldalon, és nagyon jól megy a munka, és sok szabadidőm is van, már élvezem az ittlétet és próbálok minél többet barangolni majd.

És hogy milyen itt lakni? Furcsa. 6 év Budapest után egy nagyjából Győr méretű városba költözni fura. Túl nyugodt. Csendes. Nincs minden 0-24 nyitva.  A légkör nagyon ír, mégis multikulturális. Szinte csak írekkel dolgozom együtt, de szabadidőmben nem csak magyarokkal, más nemzetiségekkel is elmegyek erre-arra, így eléggé változatos képet mutat a város, amit nagyon szeretek. Még mindig meglepődök, mekkora kulturális különbségek vannak a két ország között (hogy mást ne említsek, kollégám minap elsütött egy poént a Ladákról, amit csak én értettem, a többiek meg mind kérdezték, hogy mi az a Lada, vagy voltak, akik megkérdezték, nálunk még mindig kommunizmus van-e, és hogy akkor most Putyin-e a prime minister Magyarországon), illetve kölcsönösen sokkoljuk egymást minden nap gasztronómiailag. Ők kiakadnak, ha főtt gyümölcsöt (gyümölcsleves), vagy „undorító zöld valamit” (spenótfőzelék) eszek, én pedig nem fogom megérteni, miért pakolnak a csirkés zsemlébe csirketölteléket, ami ugye zsemléből van, és miért eszik Taytoval a levest, és hasábkrumplival a bolognai spagettit (a tészta mellé plusz köret).

Alapjában véve azonban elmondhatom, jól érzem magam itt, sokkal kiegyensúlyozottabb életet élek, mint anno Magyarországon, bár természetesen még mindig iszonyatosan hiányoznak a barátaim, itt is kialakult a baráti köröm. Egyszer voltam otthon, még karácsonykor, aztán meglepetésként kihoztam a szüleimet egy egyhetes kirándulásra, ami alatt bebarangoltuk az ország déli csücskét, és nem tervezek gyakran meglátogatni Magyarországot.

Zárásként azonban el kell mondanom, hogy az én történetem nem átlagos. Én hihetetlenül szerencsének tartom magam, hogy sikerült mindenféle hátszél nélkül, még otthonról állást kapnom, és annyi támogatóm és segítőm volt az első időszakban (főleg itteni magyarok), akikre számíthattam bármikor. Nem javaslom, hogy legalább középfokú angol, anyagi háttér, és főleg munkaajánlat nélkül bárki is nekivágjon, lesz-ami-lesz alapon, mert sajnos sok ilyen történettel találkoztam a munkámból kifolyólag, és sokan kénytelenek keserű szájízzel hazatérni, szidva az országot. Szóval, csak megfontoltan!

Ui.: még mindig nem láttam koboldot. Kezdek kicsit kételkedni a létezésükben.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.